Itt most a magyar bulvárkreativitás nagyágyúiról lesz szó, kérem, bár sajnálatunkra Novák Péter nem fér be a mezőnybe (nyilván a későbbiek során fog kifejlődni a hasonlósága, most még valamely köztes állapotot jeleníti meg az egyetlen igaz úton). Nehéz eldönteni, mennyi kommentet igényel ez a megfigyelés, de talán egy picit a lényegről. Világos, hogy itt egyfajta lelki egyezésről, mély, átszellemült hitről, a végtelenbe kinyúlás önmaga farkát rágó kígyóságáról van szó. A három férfiú talán kezdetben fizikailag nem is hasonlult - miként a színházstrucc lemaradása jelzi -, de az azonos értékek, az azonos világlátás, a közösen osztott mámájerség, a réteg, amin előbb céllal bevonták magukat, majd miként afféle nyálka, rászáradt, rákövült gyermeki testükre, s mára az külső burkolatuk, az a világgal szembeni ellenállásuk, az a puha, meleg, megbízható kommuna, amely körbevesz, amely ápol, amely elhisz mindent. Eltartott kisujjal iszod a kávét? Meghallod a matematikát a zenében? Egy külföldi rendszámtól világpolgár lettél? Megírtad magadról a wikipedia-bejegyzést? A kamerák kereszttüzébe vágyódsz? Nincs időd fodrászhoz menny? Távolról, mélyről érzed? Hamvas Béla? Dandy Warhols? Sonic Youth???
Egyébként Pély Barna hasonlít Edvin Martonra és Fabricius Gáborra.
Záradék: Srácok! Az élet nem könnyű és ezt mi tudjuk is, nincs vele gond. Tehetségesek vagytok meg minden, de. De Barna, ez a nézés, ez most így hogy? Lajos Edvin, Stradivarival a jégen? Gábor, hatásvadászat a borban??? Néha a kevesebb több... csak szólunk.
Itt meg két tudóstojás, bónuszba.